Az újraszületés olyan igazság, amely fajunk sok-sok millió tagjának elméjét uralta és a nagy többség gondolkodását formálta megszámlálhatatlan évszázad óta. A sötét korszak alatt eltűnt az európai gondolkodásból, és így megszűnt befolyásolni szellemi és erkölcsi fejlődésünket – mellékesen megjegyezve nagyon is e fejlődés kárára. Az utolsó évszázadban időről időre átvillant néhány nagyobb nyugati gondolkodó elméjén, mint az élet legrejtélyesebb problémáinak lehetséges magyarázata. Az utóbbi években, amióta az ezoterikus tanítás alapvető részévé nyilvánították, állandóan vita tárgya, és folyamatosan teret nyer az élet és fejlődés misztériumainak meggondoltabb tanulmányozói körében.

Természetesen nem fér kétség ahhoz, hogy az újraszületés tana a Kelet nagy történelmi vallásaiban alapvető tantételként szerepelt. Mind Indiában, mind Egyiptomban

Az előbbi fejezetben láttuk, hogy az ember külső formája, fizikai természete lassan, két és fél gyökérfaj időtartama alatt épült fel, amíg kész lett az Értelem Fiainak befogadására. Ezt a természetet neveztük el állatinak és ez négy megkülönböztető részből vagy ’princípiumból’ áll: I. a test; II. az éterikus hasonmás; III. a vitalitás; IV. a szenvedély-természet – a szenvedélyek, erős vágyak és kívánságok. Ez a szó legszorosabb értelmében az állati ember, aki rokonaitól, az egyszerű állatoktól a gondolkodó által reá gyakorolt befolyás révén különbözik, aki azért jött, hogy nevelje és megnemesítse. Vegyük el a gondolkodót, mint a született értelmi fogyatékos esetében, és előttünk áll az állat, noha a formája emberi.

Már most az állati embert meglelkesítő és vele összekapcsolt gondolkodó az alacsonyabb természetnek olyan képességeket kölcsönöz, amelyeket az állati ember megnyilvánítani képes, és ezeket az emberi agyban és azon keresztül működő képességeket nevezzük mi agy-elmének, vagy alsóbb elmének. Nyugaton a hétköznapi beszédben az agy-elme fejlődését tekintik annak, ami az emberi és állati lény közötti különbséget eredményezi. Azt, amit a teozófus csupán alsóbb, vagy agy-elmének tekint, az átlag nyugati ember magának az elmének véli, és ebből sok zavar származik, ha teozófusok és nem teozófusok jönnek össze.

Mi azt mondjuk, hogy a gondolkodó, aki az állat-embert elérni és befolyásolni törekszik, levetít egy sugarat, amely az agyvelőt éri és benne hat, és hogy az agyon keresztül annyit nyilvánít meg a mentális erőkből, amennyit az az agy formájánál és egyéb fizikai sajátosságánál fogva tolmácsolni képes. Ez a sugár rezgésbe hozza az agyi idegsejtek molekuláit, mint ahogy a fénysugár megrezegteti a retina-idegsejtek molekuláit, és így felébreszti a tudatot a fizikai síkon. Mérlegelés, ítélet, emlékezet, akarat, fogalom-alkotás – ahogy ezeket a képességeket ismerjük, amelyek az agy teljes aktivitásakor nyilvánulnak meg – ezek mind a gondolkodó által kiküldött sugár következményei, és ezeket azok az anyagi feltételek módosítják, amiken keresztül működniük kell. Ezekbe a feltételekbe beleértjük az egészséges idegsejteket, az illető idegsejt-csoportok jól kiegyensúlyozott fejlődését, a sejtek által asszimilálható, tápanyagokat tartalmazó teljes vérellátást, ami könnyen adja le a szállított oxigént. Ha ezek a feltételek, vagy bármelyik közülük hiányzik, az agy nem tud működni, ilyen agyban a gondolkodás folyamata nem tud tovább lejátszódni, mint ahogy a törött fújtatójú orgona sem tud dallamokat lejátszani. Nem az agy hozza létre a gondolatot, mint ahogy az orgona sem hoz létre dallamot; mindkét esetben van egy játékos, aki a hangszeren, az eszközön játszik. De a játszó önkifejezései lehetőségeinek, akár zenével, akár gondolattal fejezi ki magát, határt szab az eszköz képessége.

Feltétlenül szükséges, hogy a tanuló világosan megértse ezt a különbséget, ami a gondolkodó és az állati ember között van, akinek agyát a gondolkodó használja, mert a kettő bármilyen összezavarása érthetetlenné fogja tenni az újraszületés tanát. Mert amíg a gondolkodó újraszületik, az állati ember nem.

Van itt egy komoly probléma, ami nagyon sok más nehézséghez vezet. Megszületik az állati ember, a valódi ember pedig hozzá van kapcsolva; a valódi ember az állati ember agyán keresztül működik, újraszületésről újraszületésre, miközben ugyanaz marad. Sorozatosan élteti, mondjuk Sashital Dev, Caius Glabrio, Johanna Wirther, William Johnson állati embereket, és mindegyikben tapasztalatokat szerez, mindegyiken keresztül tudást halmoz fel, mindegyikből begyűjti azt az anyagot, amelyet az szolgáltat és saját örök lényébe szövi. Az állati ember valódi önvalójával egyesülve nyeri el halhatatlanságát. Nem Sashital Dev inkarnálódik Caius Glabrioként, azután pedig mint Johanna Wilther, hogy végül a 19-ik századbeli Anglia William Johnson-jaként viruljon ki, hanem az egyetlen örök Értelem Fia, aki ezek mindegyikében sorban lakik, összegyűjtve mindegyikből az új tapasztalatokat, friss tudást. Csupán ez az újraszülető ego képes az újraszületéseinek sorozatára visszatekinteni, emlékezve minden földi életre, minden egyes zarándokút történetére, bölcsőtől a koporsóig, az egész drámára jelenetről jelenetre, évszázadokról évszázadra. Képzelt szereplőinket tekintve, William Johnson a 19-ik században nem tud visszanézni, sem visszaemlékezni újraszületéseire, mert ő korábban soha meg nem született, szemei soha nem pillantották meg egy korábbi nap fényét. De William Johnson veleszületett jelleme az a jellem, amellyel a világra jött, az a jellem, amelyet Wirther Johanna kovácsolt Németországban, Caius Glabrio Rómában, Sashital Dev Hindusztánban és földi elődjei közül sokan, sok országban és sok civilizációban. Mindennapi életével új vonásokat tesz hozzá korszakok óta tartó munkájához, úgy, hogy kezeivel a korábbiaktól különbözőt – hitványabbat vagy nemesebbet – fog örökösének, utódjának kezeibe helyezni az élet színpadán, aki így valójában – de nem a külvilág értelmezésében – saját maga lesz.

Így a kérdés, amely oly természetesen merül fel, és amelyet oly gyakran kérdeznek: ’Miért nem emlékszem én elmúlt életeimre?’ valóban az újraszületés elméletének félreértésén alapul. Az ’Én’, az igazi ’Én’ emlékszik, de az állati ember, amely még nincs teljesen összehangolva igazi Énjével, nem emlékezhet vissza egy olyan múltra, amiben neki személyesen semmi része nem volt. Az agy emlékezete csupán azon események feljegyzéseit tartalmazhatja, amelyekben érintett volt. A jelenlegi William Johnson agya nem a Johanna Wirtheré, sem Cains Glabrioé, sem pedig Sashital Devé. William Johnson a vele kapcsolatos korábbi életekből csak úgy kaphat emlékképeket, ha az agya képes válaszrezgésekkel felelni azokra a finom rezgésekre, amelyeket az ő múlandó, személyes énje és az örökkévaló Énje közötti hidat alkotó sugár kibocsát. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, szorosan eggyé kell válnia ezzel az igazi Énnel, és abban a tudatban kell élnie, hogy ő nem William Johnson, hanem az Értelem Fia, William Johnson pedig csak átmeneti lakóhely, amelyben saját elhatározásából él. Ahelyett, hogy az agyi tudatosságban élne, a magasabb tudatosságban kell élnie. Ahelyett, hogy valódi Énjére, mint valami kívülállóra, az átmeneti William Johnsonra pedig, mint ’Én’-re tekintene, a gondolkodóval kell magát azonosítania. William Johnsonra olyan kívülálló szervként kell tekintenie, akit a fizikai síkon végzett munkához hasznos, maximális hatékonyságúra kell kifejleszteni és nevelni, a hatékonyságba beleértve William Johnson agyának igazi gazdája iránti gyors fogékonyságát is.

Amint a hús embere nagy nehezen és fokozatosan megnyílik a magasabb síkokról származó befolyások irányába, és a valódi Én egyre nagyobb mértékben képes befolyásolni testi lakóhelyét, múltbeli testetöltések felvillanásai suhannak át az alsóbb tudaton, ezek pedig egyre kevésbé lesznek majd villanások, inkább állandó látomások, míg végül a múltat ’enyém’-ként ismerjük fel az emlékezés folytonosságánál fogva, ami az egyéniség érzetét kelti. Akkor a jelenlegi testetöltést csupán az Én utolsó ruhájaként ismerjük fel, amelybe az öltözött, és azt semmiképpen sem azonosítjuk az Énnel, éppoly kevéssé, mint ahogy nem azonosítjuk magunkat a ruhával, amelyet felveszünk. Az ember nem tekinti ruháját önmaga egy részének, mert tudatosan képes azt levetni, és önmagától különállónak tekinteni. Amikor a valódi Ember testével ezen a síkon tudatosan megteszi ezt, nyilvánvalóan tökéletessé válik.

Tehát a ruha – ’a bőrből való ruha’, az éterikus más, a vitalitás, a szenvedélytermészet – nem születik újra, hanem elemei szétoszlanak és visszatérnek oda, ahová az alsóbb világokban tartoznak. Mindaz, ami William Johnsonban a legjobb volt, az egó-val boldog pihenésbe merül, míg az az impulzus, amely földi életében éltette, kimerül, és visszahullik a földre.

Miután világos képet nyertünk az újraszülető egóról vagy gondolkodóról, és a közte és a mulandó állati-ember közötti különbségről, a tanulónak most az újraszületés folyamatát kell megértenie.

Ezt a folyamatot úgy foghatjuk fel a legtisztábban, ha átgondoljuk azt a síkot, amelyhez a gondolkodó tartozik és azt az erőt, amellyel dolgozik. A gondolkodó az, akit az ember ötödik princípiumának nevezünk. A mikrokozmoszban, az emberben lévő ötödik princípium megfelel a makrokozmosz, az emberen kívül lévő világegyetem ötödik síkjának. Ezek a síkok az ezoterikus filozófia szerint az Elsődleges Lényeg (szubsztancia) különböző megnyilvánulásai, a tudat pedig mindegyik síkon az adott sík feltételrendszerén keresztül végzi tevékenységét, bármik is legyenek azok. A ’Lényeg (szubsztancia)’ szóval fejezzük ki a Létezést legkorábbi objektív formájában, az EGY szakaszosan ismétlődő aspektusának elsődleges megnyilvánulását, a leendő kozmosz első fátylát minden megnyilvánuló dolog homályos kezdetén. Ebben a szubsztanciában benne van mindennek a lehetősége, a legéteribb szellemnek ugyanúgy, mint a legsűrűbb anyagnak. Crookes professzor a kémiában azt állította, hogy a könnyű hidrogén, vagy más néven elsődleges szubsztancia az, amiből az atomok épülnek fel, az atomokból a molekulák, a molekulákból pedig összetett szubsztanciák és így tovább az egyre bonyolultabb irányába. Az ezoterikus filozófia ugyanúgy definiál egy elsődleges közeget (szubsztanciát), amelyből a kozmosz kifejlődik, és amely a legritkább formájában szellem, energia, erő, legsűrűbb formájában pedig a legszilárdabb anyag. Minden világ valamennyi változó formája ebből a közegből (szubsztanciából) van, sűrűbb vagy ritkább tömegekbe felhalmozódva, több vagy kevesebb energiával áthatva. Egy sík csupán a lét egy adott szintjét jelenti, amin ez a szellem-anyag arány változik bizonyos határok között, és bizonyos törvények szerint működik. Így a fizikai sík alatt a mi látható, hallható, tapintható, szagolható, ízlelhető világunk értendő, amelyen érzékszerveink segítségével kerülünk kapcsolatba a szellem-anyaggal – a tudomány energiának és anyagnak nevezi ezeket, mintha különválaszthatók lennének – legyen az szilárd, folyékony, vagy gáznemű, stb. Ugyanígy van a többi síkkal, valamennyit a szellem-anyag egyensúlyuk sajátosságainál fogva különböztethetjük meg. A tudat valamennyi síkon megnyilvánul, a sík szellem-anyagán keresztül működve. Ehhez a hevenyészett és tömörített megállapításhoz még hozzá kell fűznünk azt a további tényt, hogy ezek a síkok – mint már megállapítottuk – nem olyanok, mint a hagymahéjak, egyik a másikon, hanem mint a testünkben lévő levegő és éter, áthatják egymást.

Az ezoterikus filozófia szerint hét ilyen princípium van, amik analóg kapcsolatban vannak a Világegyetem hét síkjával. Ezek közül a gondolkodó síkja az ötödik. ¹¹

Ez az emberben lévő ötödik princípium felel meg a Világegyetem ötödik síkjának, a mahatnak, az Egyetemes Elmének, ’az isteni fogalomalkotásnak’, amelyből a formateremtő, vezérlő, iránymutató energia közvetlenül származik, és ami a fizikai síkon általunk energiáknak nevezett minden energiaforma alapja. (Ezt a síkot gyakran a harmadiknak nevezzük, mert az atmából, mint elsőből kiindulva, a harmadik. Nem számít, hogy hányadiknak nevezzük, ha a tanuló megérti, mi a viszonya a többihez képest.) A formák egész világa – legyen az finom vagy sűrű – az Egyetemes Elme ezen energiája által és rajta keresztül fejlődik, összekapcsolva és szétválasztva az atomokat, formákba egyesítve, majd újra szétszórva azokat, felépítve és lerombolva, összeállítva és pusztítva, vonzva és taszítva. A filozófus szemében ez egyetlen energia, a tudós megfigyelése szerint sokfajta energia, valójában lényegét tekintve egy, megnyilvánulásait tekintve sok. Tehát az ötödik síkról ered minden forma teremtése, a teremtést olyan értelemben véve, hogy az meglévő anyagot formál meg, új formákat kialakítva. Az ezoterikus filozófiában ez a gondolaterő a forma egyetlen forrása. H. P. Blavatsky így beszél róla:

„A gondolat titokzatos ereje teszi lehetővé, hogy külső, érzékelhető, észrevehető jelenségeket hozzon létre az önmagában rejlő energia segítségével.”¹²

Az ember ötödik princípiuma pontosan úgy működik, mint a világegyetem ötödik síkja; a gondolkodóban rejlik a minden dolgot létrehozó energia, és a gondolatnak ebben a teremtő erejében fogjuk az újraszületés folyamatának titkát megtalálni.

Azok, akik szeretnék bebizonyítani önmaguknak, hogy a gondolat képeket, ’gondolatformákat" hoz létre, tehát hogy a szó legszorosabb értelmében ’a gondolat valami dolog’, megtalálhatják azt, amit keresnek a mostanában annyira elterjedt úgynevezett hipnotikus kísérletek beszámolóiban. Egy fogalom gondolatformája rávetíthető egy üres papírlapra, és így láthatóvá válik a hipnotizált személy számára; vagy annyira objektívvé tehető, hogy a hipnotizált személy tényleges fizikai tárgyként fogja látni és érezni. Egy ’médium’ pedig ’szellem’-nek fog látni egy jelenlévő személy elméjéből kipattanó, egy emberi lényre vonatkozó gondolatot, minthogy ez a gondolat visszatükröződik a személy aurájában, az őt körülvevő magnetikus környezetben. Vagy a tisztánlátó transzban, vagy éberen felismeri és leírja a valamely jelenlévő személy által tudatosan létrehozott formát, anélkül, hogy az illető beszélne, csupán az akaratát hozva működésbe, hogy gondolatban világosan létrehozza a képet. Minden ’vizualizáló’ személy bizonyos fokig tisztánlátó, és saját kísérlettel meggyőződhet az akaratnak a finom anyagot formáló erejéről.

A kevésbé finom asztrális anyag ugyanúgy formálható, mint ahogy az Eddy tanyán H.P. Blavatsky formálta a médium kivetített asztrális képét az általa ismert személyekhez hasonló képmásra, akiket a többi jelenlévő nem ismert. Nem tekinthetjük ezt furcsának, ha nem felejtjük el, hogy a gondolkodási szokások még azt a sűrű anyagot is átalakítják, amelyből fizikai testünk áll, míg az idősebb ember jellemző tulajdonságai bevésődnek az arcára, azok szépsége nem a forma és a szín, hanem a kifejezés – a belső én által kialakított álarc kifejezése. Minden szokásossá vált gondolat, bűn vagy erény rányomódik a fizikai vonásokra, és nincs szükségünk tisztánlátó szemre az aura megvizsgálásához, hogy meg tudjuk mondani, vajon a mentális beállítottság nagylelkű-e vagy kapzsi, nyíltszívű-e vagy gyanakvó, szerető-e vagy gyűlölködő. Ez annyira ismert tény, hogy nem is kapjuk fel tőle a fejünket, de mégis eléggé jelentős, mert ha a test sűrű anyagát így formálhatják a gondolat erői, mi a hihetetlen, vagy éppen furcsa abban az elképzelésben, hogy az anyag finomabb formái szintén ilyen plasztikusan és engedelmesen veszik fel azt az alakot, amellyé a halhatatlan művész, a gondolkodó ember ügyes keze formálja?

Ebből a megközelítésből tehát a manasz belső természete egy formát létrehozó energia, és egy külső dolog megnyilvánulásakor a következő folyamat megy végbe: a manasz létrehoz egy gondolatot, és ez a gondolat formává válik a manaszi vagy értelmi világban. Innen átmegy a káma-manasziba, amelyben sűrűbbé válik; innen az asztrálisba, amelyben még sűrűbb, és látható a tisztánlátók számára. Ha képzett akarat irányítja tudatosan, akkor azonnal átjöhet a fizikai síkra, és itt beöltözhet fizikai anyagba, így tárgyiasulhat az átlag-szem számára, míg normál esetben az asztrálsíkon marad, mint egy öntőforma, amely majd be fog épülni a fizikai életbe, ha a körülmények abba az irányba sodorják. Az egyik Mester azt írta, hogy az adeptus képes „a látható világba kivetíteni, és ott materializálni olyan formákat, amelyeket képzelete a láthatatlan világban az élettelen kozmikus anyagból alakított ki. Az adeptus semmi újat nem teremt, csupán felhasználja és irányítja azt az anyagot, ami a természetben körülötte rendelkezésre áll, azt, ami az idők végtelenségén át minden formán keresztülment. Csupán ki kell választania azt, amire szüksége van, és visszahívnia az objektív létezésbe.”¹³

Egy példa a fizikai világ jól ismert tényeiből talán segíti az olvasót annak a megértésében, hogyan válhat így a láthatatlan láthatóvá; egy formáról beszéltem, amely fokozatosan sűrűbbé válik, amint a manaszi világból a káma-manasziba megy át, abból az asztrálisba, az asztrálisból pedig a fizikaiba.

Gondoljunk a látszólag üres üvegtartályra, amely azonban telve van láthatatlan gázokkal, hidrogénnel és oxigénnel. Egy szikra egyesíti ezeket és ’víz’ keletkezik, de gáznemű állapotban. A tartályt lehűtik és a gőzpára fokozatosan láthatóvá válik. Azután a gőz az üvegen vízcseppekként csapódik le, végül a víz megfagy és szilárd jégkristályok rétegévé válik. Így ha a manaszi szikra felvillan, a finom anyagot gondolatformává alakítja; ez káma-manaszi formává sűrűsödik (hasonlatunkban a gőzpára), ez az asztrálisba (hasonlatunkban a víz) és így a fizikaiba, amelyet a jég szemléltet.

Az ezoterikus filozófia tanulója fel fogja ismerni, hogy a természet fejlődésében minden rendezett sorrendben megy végbe, és hozzá fog szokni, hogy a fizikai sík anyagának különböző állapotaiban az anyagnak a ’láthatatlan’ világok különböző síkjain lévő állapotai analógiáját lássa. De a nem-teozófusnak csak azért adjuk a szemléltető példát, hogy konkrét fizikai képet nyújtsunk a sűrűsödési folyamatról, bemutatva, miképpen sűrűsödhet a láthatatlan láthatóvá.

Az is igaz persze, hogy a ritkább anyagnak a sűrűbbe való tömörödése tapasztalatunk egyik leghétköznapibb ténye. A növényzet azáltal nő, hogy a légkörből gázokat vesz fel, és anyagukat folyékonnyá és szilárddá alakítja. Az életerő tevékenysége azáltal nyilvánul meg, hogy folyamatosan építi a látható formákat a láthatatlanból, és akár igaz az előbbi gondolatsor, akár nem, semmi lényegileg lehetetlen vagy még csak rendkívüli sincs benne. Igazsága nyilvánvaló, és itt azok tanúságtétele, akik látják a gondolatformákat a különböző síkokon, egyértelműen értékesebb, mint azoké, akik a gondolatformákat nem látják. Száz vak ember szavának, amely letagad egy látható tárgyat, kisebb súlya van, mint egyetlen ember szavának, aki lát, és aki tanúskodik arról, hogy látja azt. Ebben a tekintetben a teozófus megelégedhet a várakozással, tudva, hogy a tényeket nem változtatja meg a tagadás, és hogy a világ fokozatosan el fog érkezni a gondolatformák létének felismeréséhez, mint ahogy a XIX. század vége felé – a gúnyolódás egy hasonló időszaka után – elérkezett a Mesmer által állított tények létezésének felismeréséhez.

Úgy találtuk tehát, hogy az események a manaszi vagy káma-manaszi síkon kezdődnek, mint gondolatok, vagy szenvedély- illetve érzés-szándékok, azután asztrális formát vesznek fel, végül pedig tettek és események formájában jelennek meg a fizikai síkon úgy, hogy ez utóbbiak a korábban létező mentális okok okozatai. Az ezoterikus filozófia szerint a test is ilyen okozat, és az éteri hasonmás mintájára alakul ki. Ez a fogalom már eléggé ismerős olvasóimnak. Világosan meg kell érteni azt a gondolatot, hogy az éteri anyagból levő test mintegy öntőformaként szolgál, amibe a sűrűbb anyag beleépíthető. Ahhoz, hogy az újraszületés folyamatát egyáltalában megértsék, pillanatnyilag el kell fogadni azt az elképzelést, hogy a fizikai test fizikai molekuláknak egy előzőleg már létező éteri formába történő beépítésnek az eredménye.

És most térjünk vissza a gondolkodóhoz, aki formákat teremt, aki minden bizonnyal az alsóbb manaszon, vagy a káma-manaszon keresztül működik az átlagembernél, minthogy még nem remélhetjük, hogy a tiszta manaszi tevékenységnek pillanatnyilag sok nyomát fedezhetjük fel. Mindennapi életünkben gondolkodunk, és így gondolatformákat teremtünk: „Az ember állandóan benépesíti környezetét a maga sajátos világával, telíti azt képzelete, vágyai, ösztönzései és szenvedélyei teremtményeivel”.¹⁴

Ezek a gondolatformák aurájában, vagy magnetikus légkörében maradnak, és az idő múlásával növekvő számuk egyre halmozódó erővel hat rá vissza. A gondolatok és gondolattípusok ismételgetése napról napra növeli erejüket a felgyülemlett energiával, míg végül a gondolatformák bizonyos fajtái annyira eluralkodnak az ember mentális életén, hogy inkább válaszol ösztönzésükre, mintsem új döntést hozna. Amit pedig szokásnak nevezünk, az az így felhalmozott erő külső tükröződéseként jött létre. Így épül a ’jellem’, és ha közelebbről ismerünk bárkit, akinek érett jelleme van, meglehetős biztonsággal előre jelezhetjük tetteit bármely adott körülmények között.

A halál órájának elérkeztekor a finomabb testek megszabadulnak a fizikaitól, egyedül az étertest oszlik fel a fizikai formával. Az elmúlt élet eredménye, a gondolattest jelentős ideig megmarad, a tapasztalatok és a sok különálló gondolat feldolgozásának folyamatán megy keresztül, átadja az eredményeket a kauzális testnek, majd neki is a felbomlás a sorsa.

Amint az újraszületés ciklusa megközelíti a kauzális testet, vagyis az újraszülető egót, az megformál egy új mentális, majd egy új asztrális testet. Közben a Karma Urai biztosítanak egy öntőformát, ami alkalmas a ledolgozandó karma kifejezésére, ezt követően épül meg az éterikus hasonmás. Minthogy a fizikai agy a fizikai test többi részével együtt ebbe az éteri hasonmásba épül bele, a fizikai agy, felépítésénél fogva fizikai kifejeződése (bár nem tökéletesen) az újraszületendő emberi lény mentális szokásainak és képességeinek. A megfelelő fizikai eszköz pedig alkalmas képességei megedzésére, így lehetővé válik számára a fizikai síkon való megnyilvánulás.

Példaként nézzünk meg egy gyakorlati esetet a gonosz és az erényes fajtájú gondolatra, mondjuk egy önző és egy önzetlen jellemre. Az egyik személy állandóan az önzés, az önmagára vonatkozó vágyak, remények, tervek gondolatformáit hozza létre, és ezek körülötte csoportosulnak, újra visszahatnak rá. Arra kezd hajlani, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül szolgálja önmagát, anélkül, hogy mások igényeit figyelembe venné, csupán saját érdekeit tartva szem előtt. Meghal, és jelleme már önző fajtájúvá keményedett. Ez nem múlik el, és a megfelelő időpontban éteri formát vesz fel, ami a következő fizikai test mintájaként szolgál. Hasonló típusú családhoz vonzódik, olyan szülőkhöz, akik fizikailag képesek neki olyan anyagot biztosítani, ami hasonló sajátságokkal rendelkezik, a fizikai test ebbe az éteri mintába épül be, az agy pedig felveszi azt az alakot, amely fizikailag alkalmas a saját vágyak kielégítése durva hajlamainak megnyilvánítására, ugyanakkor a közösségi értékrend megnyilvánítására szolgáló fizikai alap hiányzik. Egy testet öltés állandó és lelkiismeretlen önzésének szélsőséges esete az oka a következő testet öltés ’bűnöző típusú agya’ lére jöttének, és a gyermek a hitvány jellemnek ezzel az eszközével születik meg, amiből a halhatatlan gondolkodó alig lesz képes tiszta és gyengéd dallamnak egy hangjegyéhez is hozzájutni, bármennyire törekedjék is rá. Mindaz az élet, amely a manasz sugarán keresztül született bele ebbe a személyiségbe, elhomályosul, megtörik, és küszködni fog a káma ködében. Néha, bár minden körülmény gátló, a dicső fényes oldal megvilágítja és bizonyos fokig megváltoztatja fizikai eszközét, kínnal és erőfeszítéssel letiporja itt-ott az alacsonyabb természetet, s habár lassan, a haladás egy vagy két fájdalmas lépését sikerül megtennie. De az egész életen keresztül a múlt fog a jelenen uralkodni, és az elfelejtett időkben megtöltött poharat a vonagló ajkaknak az utolsó cseppig ki kell üríteniük.

A második feltételezett esetben egy ember állandóan az önzetlenség, a másokat megsegítő vágyak, a mások jólétére vonatkozó tervek, mások javát célzó komoly remények gondolatformáit hozza létre. Ezek körülveszik őt és visszahatnak rá, és szokásává kezd válni az önzetlenség, megszokja, hogy mások jólétét a magáé elé helyezze és így, amikor meghal, jelleme lényegileg önzetlenné vált. Visszatérve a földi életbe az előző jellegzetességeit képviselő modellforma olyan családhoz vonzódik, amely képes tiszta minőségű anyaggal ellátni, ami hozzászokott ahhoz, hogy a felsőbb Én ösztönzéseire válaszoljon. Ezek, beépülve az éteri mintába, önfeláldozó hajlamok megnyilvánítására alkalmas fizikai agyat adnak, egyúttal pedig a durva ösztönök megnyilvánítására alkalmas fizikai alapok hiányzanak. Itt tehát egy testet öltés önfeláldozó szokásának különleges esetében megkapjuk a következő testet öltésben létrejövő jóakaró és emberbarát-fajtájú agy keletkezésének okát. A gyermek a fényes tulajdonságú eszközzel születik meg, amely a halhatatlan gondolkodó leggyengébb érintésére is megrezzen és árasztja magából a szeretet és szolgálat isteni dallamait. A világ pedig elámul egy emberi élet dicsőségén, az eredményeken, amelyek inkább a természet puszta kiáradásának látszanak, mint korábbi tudatos erőfeszítés koronájának. Ezek a fenséges, áldást árasztó jellemek azonban hosszas, bátran megvívott harcok külső jelképei, a jelen előtt ismeretlen múlt harcainak eredményei, amelyeket viszont a belső ’győző’ ismer, és amelyeket egy napon az általa éltetett személyiség is meg fog ismerni.

Így jön létre lépésről lépésre az ember fejlődése, a jellem egyik személyiségen keresztül formálódik a másik után, a nyereségek és veszteségek szilárdan rögzülnek az asztrális és mentális formában, és ezek irányítják a következő fizikai megnyilvánulásokat. Minden erény tehát egy előre megtett lépésnek, az alsó természet fölött aratott diadaloknak külső jele, jelképe, a veleszületett minőség, a mentális vagy erkölcsi jellegzetességek pedig, amelyekkel egy gyermek megszületik, elmúlt harcok, elmúlt győzelmek, vagy elmúlt kudarcok kétségtelen bizonyítéka. Eléggé visszataszító elmélet a mentálisan és erkölcsileg renyhék és gyávák számára, de a legnagyobb mértékben bátorító és lelkesítő tanítás azoknak, akik nem tartanak igényt semmiféle emberi vagy isteni jóindulatra, hanem megelégednek azzal, ha türelmesen és szorgalmasan megdolgoznak mindenért, amire igényt tartanak.

Nagyszerűen fejezte ki ezt az igazságot Edward Carpenter ’Idő és a Sátán titka’ című művében ’A demokrácia felé’ fejezetben:

„A teremtés művészetét, mint minden egyéb művészetet, meg kell tanulni;

Lassan, lassan, sok éven át építed testedet.

És az erőt, amellyel most rendelkezel (olyan amilyen) tested felépítésénél, a múltban szerezted, más testekben;

Úgy fogod majd használni a jövőben újra a most megszerzett erőt.

De a testet felépítő erő magában foglal minden erőt.”

* * * * *

„Őrizkedj attól, hogy ezt vagy azt önmagadért keresd. Én nem azt mondom, ne keress, de vigyázz, hogyan keresel.

Mert a hadjáratra induló katona nem azt nézi, hogy milyen új felszerelést vihetne még a hátán, hanem inkább azt, hogy mit hagyhatna még e1;

Mert jól tudja, hogy minden további dolog, amit nem használhat és kezelhet szabadon, csupán akadály számára.

Így ha hírnevet, jólétet, örömöt, vagy bármit keresel a magad számára, annak a dolognak képe, amit keresel, hozzád jön, és hozzád kapcsolódik – és neked magaddal kell azt cipelned.

És az így életre keltett bálványok és erők körülvesznek, és új testet alkotnak számodra – amely megköveteli fenntartását és kielégítését,

És ha most nem vagy képes félrelökni ezt a bálványt, nem leszel képes megszabadulni később attól a testtől; hanem kénytelen leszel magaddal cipelni.

Vigyázz, nehogy síroddá és börtönöddé váljék – az öröm szárnyaló háza és palotája helyett.”

* * * * *

„Nem látod hát, hogy a halál nélkül sosem győzhetnéd le a halált?

Mert az érzékek dolgainak rabja lévén, olyan testet öltöttél magadra, amelynek nem vagy ura, élő sírrá ítéltettél, ahol ez a test el nem pusztul. De most fájdalom és szenvedés által kikerülsz ebbő1 a sírból; és a megszerzett tapasztalat révén új és jobb testet fogsz magadnak építeni;

És így tovább sokszor, míg csak szárnyakat nem társz ki, és nem összpontosítasz testedben minden erőt, ördögit és angyalit.”

* * * * *

„És a felöltött testeim, amik meghódoltak előtte, olyanok voltak, mint a lángövek rajtam, de én félredobtam őket;

És a fájdalmak, amiket egy testben eltűrtem, erők voltak, amikkel bánni tudtam a következőben.”

Nagy igazságok, nagyszerűen elmondva. És egy napon az emberek Nyugaton is hinni fognak bennük, mint ahogy Keleten hisznek és mindig is hittek bennük.

A halhatatlan gondolkodó emberöltők ezrein át türelmesen fáradozik küldetésén, hogy felfelé vezesse az állati embert, amíg az alkalmassá válik arra, hogy az eggyé váljon az Istenivel. Egy életből talán csak egy töredéket nyer munkájához, mégis a végleges modell az, hogy az emberben, akiben élete munkája testesül meg, valamivel kevesebb állati legyen, mint amikor az a földi életbe jött. Erre a valamicskét javított mintára formálódik a következő ember, és tőle halálakor ismét egy valamivel még kevésbé állati mintát nyerünk a következő fizikai test számára, és így tovább, újra és újra, emberöltőn és emberöltőn, évezreden és évezreden keresztül, sok visszaesésből állandóan talpra állva, sok nemesen jóvátett kudarccal, sok lassan gyógyuló sebbel, de egészében mégis fölfelé, de egészében mégis előre.

, az etika alapeleme az újraszületés. A zsidóknál általános volt a farizeusok¹ közt, és a népszerű hit kiolvasható az Új Testamentum jó néhány sorából, mint amikor Keresztelő Szt. Jánost Éliás újraszületésének tekintik, vagy amikor a tanítványok kérdezik, hogy a vakon született szülei vétkeiért szenved-e, vagy valamely előbbi saját vétkéért. A Zohar szintén úgy beszél a lelkekről, mint olyanokról, mint amelyek alá vannak vetve a lélekvándorlásnak. „Minden lélek alá van vetve a körforgásnak (metempsychosis, a’leen b’gillgoolah), de az emberek nem ismerik a Szentséges útjait: áldott legyen! Nem ismerik azt a módot, amely szerint megítéltettek minden időkben, és mielőtt ebbe a világba jöttek és amikor ezt elhagyták.”² A Kether-Malkuth viszony nyilvánvalóan ugyanezt az eszmét tükrözi, mint amelyet Josephus vall, amikor azt mondta, hogy: „Ha ő (a lélek) tiszta, akkor kegyben részesül és örvendezni fog a végső napon; de ha bemocskoltatott, akkor egy ideig fájdalomban és kétségbeesésben fog vándorolni.”³ Ugyanígy látjuk, hogy az egyház kiváló atyái is tanították ezt a tant és Ruffinus⁴ megállapítja, hogy a benne való hit általános volt az ősegyház atyái között. Szükségtelen megemlíteni, hogy a gnosztikus filozófusok és a neo-platonisták tanuk szerves részének tartották.

Ha a nyugati félgömbre tekintünk, a reinkarnációval, mint szilárd és meggyökeresedett hittel találkozunk Észak- és Dél-Amerika törzsei között. A mayák, akiknek nyelve és szimbológiája rendkívül érdekesen kapcsolódik az ősi egyiptomihoz, a mai napig megtartották ezt a hagyományos tant, ahogy azt a Plongeon házaspár kutatásai megállapították. Ezeket még ki lehetne egészíteni sok más törzs nevével, egykor híres nemzetek maradványaival, akik hanyatlásukban is megtartották az ősi hitet, amely valamikor összekapcsolta őket a régebbi világ leghatalmasabb népeivel.

Aligha várhatjuk el, hogy ilyen óriási múltú és ilyen fényes szellemi eredetű tanítás eltűnjön az emberiség elméjéből; így aztán azt látjuk, hogy az az elhomályosulás, amin néhány évszázaddal ezelőtt keresztülment, nagyon részleges volt csak, és az emberi fajnak csupán kis töredékét érintette. Az Európát elárasztó tudatlanság magával sodorta az újraszületésbe vetett hitet, és elsöpört minden filozófiát, minden metafizikát és minden tudományt. A középkori Európa nem nyújthatott megfelelő táptalajt, amiből az ember természetére és rendeltetésére vonatkozó bármilyen széles látókörű tanítás kivirágozhatott volna. De Keleten, ahol kifinomult civilizáció élvezte létét, amíg Európa barbárságban volt elmerülve, Keleten, ahol filozófusok és költők éltek, míg Nyugat javában analfabéta volt; Keleten ez a nagy tan elvitathatatlanul uralkodott, akár a bramanák finom metafizikájában, akár abban a nemes erkölcsiségben, amelynek hazája Buddha és az Ő Jó Törvényének árnyékában található.

Bár előfordul, hogy a természet valamely tényét a világ egy részében egy ideig nem ismerik fel, de a tény maga nem semmisíthető meg, és rövid eltűnése után ismét az emberek látókörébe kerül. Ezt az időnkénti felbukkanást megfigyelhetjük az újraszületés tanának európai történetében, és ez követhető a kereszténység alapításától napjainkig, amikor már egyre növekvő mértékben fogadják el.

„Amikor a kereszténység első ízben söpört végig Európán, vezetőinek belső gondolatvilága mélyen át volt hatva ezzel az igazsággal. Az egyház eredménytelenül próbálta kiirtani, és különböző szektákban még Erigena és Bonaventura, az egyház középkori ügyvédei idején túl is virágzott. Minden nagy intuícióval megáldott lélek, mint Paracelsus, Böhme és Swedenborg, követői voltak. Az olyan itáliai szellemi nagyságok, mint Giordano Bruno és Campanella is vallották. A német filozófia legjavát is ez gazdagítja. Schopenhauer, Lessing, Hegel, Leibnitz, Herder és az ifjabb Fichte komolyan hirdetik. Kant és Schelling antropológiai rendszereiben utalások találhatók rá. Az ifjabb Helmont a ’De Revolutione Animarum’-ban kétszáz problémával kapcsolatban felhoz minden érvet, amely az emberi lélek testekbe való visszatérésének bizonyítására felsorolható, a zsidó eszméknek megfelelően. Az angol gondolkodók közül a cambridgei platonisták érveltek mellette nagy felkészültséggel és áthatóan, legkimagaslóbban Henry More; Cudworth-nél és Hume-nál pedig mint a halhatatlanság legésszerűbb teóriája szerepel. Glanvil ’Lux Orientalis’-ában alaposan körbejárja a kérdést. Fourier és Leroux elméjét rabul ejtette. André Pezzani ’A lelkek életének sokszorossága’ című művében a római katolikus vezeklés eszméje alapján dolgozza ki ezt a rendszert.”⁵

Schopenhauer olvasói jól ismerik az újraszületés tanának megjelenését filozófiájában. Minthogy a nagy német filozófus tanulmányozta az Upanishadokat, így a keleti gondolatok átitatták gondolatvilágát, ezért furcsa is lett volna, ha rendszerében nem talált volna helyet a hindu bölcselet ezen sarokköve. Nem is Schopenhauer az egyedüli filozófus, aki a művelt és misztikus németek közül elfogadja az újraszületést, mint a természet egy szükséges tényezőjét. Fichte, Herder és Lessing véleménye bizonyára jelent valamit a művelt világban és ezek az emberek az újraszületésben látják máshogyan megoldhatatlan problémák megoldását. Igaz ugyan, hogy a művelt világ nem zsarnoki állam, és senki sem erőszakolhatja társára saját véleményét személyi tekintély alapján; mindazonáltal nem annyira a vélemények tömege, mint inkább a minősége nyom itt a latban. És noha kisebbségben vannak, a Nyugat tekintélyesebb és tájékozottabb szellemóriásainak megfontoltan kifejtett véleménye tiszteletteljes meghallgatást követel azoktól, akiknek elméjét a hagyomány nem kötötte annyira gúzsba, hogy ne tudnák méltányolni egy nem divatos igazság bizonyítására felhozott érvek értékét.

Érdekes megjegyezni, hogy az újraszületés puszta eszméjét Nyugaton – legalábbis a képzett emberek – nem tekintik többé képtelenségnek. Fokozatosan tölti be egy lehetséges elmélet helyét azon érdemei és képességei alapján, hogy rejtélyes és látszólag össze nem függő jelenségeket megmagyaráz.

Ami engem illet, akinek ez bizonyított tény, én azon vagyok, hogy e műben inkább valószínű feltevésként tüntessem fel, amely minden más elméletnél több fényt vet az emberi szervezet, jellem, evolúció és rendeltetés homályos problémáira. Az egyik Mester szerint az újraszületés és karma tanai azok, amelyekre a Nyugatnak a legnagyobb szüksége van; így tehát nem lehet rossz, ha a Mesterek egy követője vázlatot készít az átlag olvasó számára az ezoterikus filozófia e központi tanításáról.

Kezdjük annak világos megértésével, hogy mit is értünk újraszületésen. Ami a szó eredetét illeti, ezen a fizikai vagy testi burokba való valamennyi ismétlődő belépés értendő. Kétségkívül valami viszonylag állandó létére utal, ami sorozatosan valami viszonylag mulandóba költözik és ott lakik. De a szó nem magyaráz meg nekünk semmit ezeknek a viszonylag maradandó és mulandó valamiknek a természetéről, kivéve, hogy a mulandó lakóhelyek ’húsból’ vannak. Létezik egy másik szó, amelyet gyakran használnak az újraszületés szinonimájaképpen, a lélekvándorlás (metempszichózis) szó, amely a folyamat másik oldalára utal; itt mellőzik a lakóhelyet, a hangsúly a psziché – a viszonylag állandó – átmenetelén van. Összetéve a kettőt, mint az egész elgondolás leíró elemeit, előttünk van egy psziché vagy ’lélek’ belépése egymást követő húsból való ’testekbe’; és bár a ’lélek’ szó nagyon is kifogásolható lazasága és teológiai mellékzöngéi miatt, mégis a legtöbb ember fejében pillanatnyilag egy, a fizikai keretet túlélő létformát jelent, amellyel a földi élet alatt kapcsolatban volt.

Ilyen általános értelemben, eltekintve minden különleges exoterikus vagy ezoterikus tanítástól, az újraszületés és lélekvándorlás elnevezések olyan lételméletre utalnak, amely szerint a látható anyag egy formájában egy finomabb lényeg (princípium) lakik, ami túléli a fizikai burkot és annak halálakor azonnal, vagy egy idő múlva továbbmegy, hogy valamely más burokban lakjék. Sosem hangzott el talán ez a tan, legmagasztosabb formájában világosabban vagy szebben, mint abban a híres bátorításban, amit a Bhagavad Gitá-ban Krishna intéz Arjunához:

„Az örök, elpusztíthatatlan, mérhetetlen, testet öltött Egynek ezek a testei azonban végesek… Aki a test lakóját gyilkosnak nézi, vagy aki azt hiszi, hogy az meggyilkolható, tudatlan mindkettő. Nem öl az, és meg sem ölhető. Nem születik és nem hal meg; ha már volt, többé meg nem szűnhetik, kezdet nélküli és végtelen, ősi és örökkévaló, s ha testét meg is ölik, ő meg nem ölhető. Aki tudja, hogy ő elpusztíthatatlan, örök, kezdet nélküli és elfogyhatatlan, hogyan lenne gyilkos az ilyen ember, Pártha, vagy miképpen lehetne gyilkosság oka? Amint az ember eldobja elavult ruháit és új öltözéket vesz, úgy hagyja el elavult testeit lakójuk és új testeket ölt magára. Fegyver nem sebzi, tűz nem égeti, víz nem oldja, szél föl nem szárítja. Megsebezhetetlen, elhamvaszthatatlan, nedvesség és szél nem árt neki. Örökkévalónak, mindent áthatónak, állandónak, mozdulatlannak, ősinek, megnyilvánulatlannak, elképzelhetetlennek, változatlannak mondják. Mivel tudod, hogy ilyen, nem szabad bánkódnod.”⁶

Az ezoterikus filozófiában tehát az újraszületés elmélete egy élő és egyéniesült lényeg (princípium) létét tanítja, amely az ember testében lakik, élteti azt és a test halálakor, hosszabb vagy rövidebb idő elteltével egy másik testbe költözik. Így a sorozatos testi életek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy fonálra fűzött gyöngyszemek; a fonál az élő princípium, a rajta lévő gyöngyszemek pedig a különvált emberi életek.

Miután megértettük, hogy az újraszületés eszméje annyit jelent, hogy valami élő az emberi testek sorozatában tartózkodik, természetes a kérdés: Mi ez az élő valami, ez a fennmaradó és újraszülető lényeg (princípium)? Minthogy az egész tanítás megértése azon múlik, tökéletesen megértjük-e a választ erre a kérdésre, nem kárba veszett idő, ha elidőzünk azoknál a körülményeknél, amelyek ennek az élő lényegnek az emberi formába történő első beleszületését körülvették és ahhoz elvezettek. Hogy ezt a beleszületést teljesen érthetővé tegyük, nyomon kell követnünk az ember fejlődésének lépéseit.

Azok, akik más teozófiai könyveket olvastak, emlékeznek arra, hogy azok a monádot, vagy atma-buddhit úgy írják le, mint ami minden fejlődés forrása, minden dolog gyökerében lévő hajtóerő.

Azok, akik a szaknyelvi megnevezést nem ismerik, ezt az eszmét, amelyet a teozófusnak az elnevezés közvetít, úgy foghatják fel, ha az egyetemes életre gondolnak, minden létező gyökerére, amely saját megnyilvánulásaként fokozatosan kifejleszti a világunkat alkotó különböző formákat. E helyen nem tudunk visszatekinteni földünk fejlődésének korábbi korszakaira.

Itt meg kell elégednünk annyival, hogy a jelenlegi állapot kezdetén vesszük fel a fonalat, amikor annak csírája, aminek emberré kellett válnia, korábbi fejlődésének eredményeként megjelent földgömbünkön. H.P. Blavatsky a Titkos Tanítás második kötetében részletesen ismerteti a fejlődést, és ezt a munkát kell ajánlanom a komoly és alapos tanulmányozónak.

Elégedjük meg itt annyival, hogy az a fizikai forma, aminek emberré kellett válnia, lassan és nagyon fokozatosan fejlődött, két gyökérfaj végigment saját teljes fejlődésén és a harmadik gyökérfaj is megtette útjának felét, mire az emberiség jelenlegi fizikai vagy állati természetének kialakulása befejeződött. Ez a természet, amelyet helyesen nevezünk állatinak, mert magába foglalja mindazt, ami az emberben az állattal közös – a sűrű fizikai test, annak éterikus hasonmása, vitalitása, szenvedélyei, étvágyai és vágyai – ezt a természetet évmilliókon át építették földi és egyéb kozmikus erők. Beárnyékolta, beburkolta és áthatotta azt az Egyetemes Élet, ’a fejlődés mögött rejlő erő’, az az élet, amelyet az emberek minden korban isteninek neveztek.

Egy, a Titkos Tanításban idézett okkult szövegmagyarázat a fejlődés e szintjéről beszélve megemlíti a szaknyelven ’asztrális hasonmásoknak’ nevezett formákat, amelyek az emberek fizikai testeivé fejlődtek, és a következőképpen írja le azt a helyzetet, ameddig eljutottunk:

„A rupa (forma) azoknak a monádoknak lett az eszköze (hatodik és hetedik princípiumok), amelyek befejezték átköltözéseik ciklusát a három előző kalpában (kör-ben). Ekkor azok (az asztrális hasonmások) váltak a kör első emberi gyökérfajának embereivé. Nem voltak viszont befejezettek, és öntudatlanok voltak.”⁷

Mondhatnánk, hogy itt a fejlődő életmegnyilvánulás két pólusa volt meg: Az alsóbb síkon az állati, minden rejtett képességével, viszont szükségszerűen értelem nélkül, tudat nélkül a földön céltalanul bolyongott, önkéntelenül, a benne rejlő hajtóerő által mozgatva, ami őt állandóan előre ösztökélte. Ez az isteni erő a tiszta égi természete miatt önmagában túl magasrendű volt ahhoz, hogy az alsóbb síkokon tudatossá válhasson és így képtelen volt arra, hogy áthidalja a szakadékot, amely közte és az állati elme között tátongott, amelyet bár éltetett, de megvilágítani nem tudott. Ilyen volt az a szervezet, amelynek emberré, egy csodálatos rejtett képességekkel megáldott teremtménnyé, egy felhúrozott, zenére kész hangszerré kellett válnia. Hol volt az energia, amelynek a rejtett képességeket a felszínre kellett volna hoznia, hol volt az érintés, amelynek fel kellett volna ébresztenie a dallamot és azt a lelkeket felpezsdítően a mindenségbe szétszórnia?

Amikor ütött az óra, megérkezett a válasz a mentális vagy manaszikus síkról. Mialatt az imént leírt kettős fejlődés, a monádikus és a fizikai lezajlott a földgolyónkon, a fejlődésnek egy harmadik vonala – amelynek saját célját az emberben kellett megtalálnia – teljesedett ki egy magasabb világban. Ez a vonal az intellektuális fejlődés volt, és a fejlődés az Értelem Fiait (manaszaputrák) érintette, akik ön-tudatos, intelligens lények, amint erre a nevük is utal. Róluk több különböző néven beszélnek: a Fény Urai, Dhyan Chohanok, Kumarák, Szoláris Pitrik, a Bölcsesség Sárkányai, stb. Ezek allegorikus és költői nevek, amelyek vonzókká és közeliekké válnak a tanuló számára olvasmányai során, amelyek azonban sok bajt és zűrzavart okoznak a kezdőnek, aki nem tud rájönni, hogy a lények egy osztályával, vagy egy tucattal van-e dolga. Tény az, hogy az elnevezés több fokozatot foglal magába. De van valami, amit a kezdőnek meg kell értenie: a fejlődés egy bizonyos fokán az emberbe beléptek és testet öltöttek bizonyos ön-tudatos intelligens lények, akik mögött hosszú intellektuális fejlődés állt, akik a fizikai emberben kész és további fejlődésük számára alkalmas eszközre találtak.

Az Értelem Fiainak eljövetelét költőien adják vissza Dzyan Könyvének stanzái:

„ A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, lejöttek, újraszületésre készen … A harmadik gyökérfaj készen volt. ’Ezekben fogunk lakozni’ – mondták a Láng Urai. … A harmadik gyökérfaj lett a Bölcsesség Urainak vahan-ja (eszköze).”⁸

A Bölcsesség ezen Urai születtek meg tanítókként és váltak az újraszülető emberi egók atyjaivá, míg az alacsonyabb fokon álló Szoláris Pitrik a vezető fajok újraszülető egói lettek. Ők az elme, vagy inkább elmék az emberekben, a manasz, vagy ötödik princípium, amelyet néha emberi, vagy racionális lélekként írnak le. Én szívesebben beszélek az újraszülető egóról mint gondolkodó-ról, inkább mint emberben lévő elmé-ről; mert a gondolkodó elnevezés egyéni lényre utal, míg az elme szó elmosódó általánosságot éreztet.

Érdekes és jelentőségteljes, hogy a man szó, amely oly sok nyelvben megtalálható, ehhez a manaszhoz vezethető vissza, annak gyökeréhez, a man-hoz, ami annyit jelent, hogy gondolkodni. Skeat⁹ felsorolja e szót angolul, svédül, dánul, németül, izlandiul, gótul, latinul (mas mans helyett) és a szanszkrit man gyökérből vezeti le, és ezért az embert ’gondolkodó állatnak’ határozza meg. Így valahányszor man-t mondunk, gondolkodót mondunk és visszakerülünk abba korba, amikor a gondolkodók ’lejöttek’, vagyis testet öltöttek a befogadásukra épített fizikai eszközben, amikor az értelmetlen állat gondolkodó lénnyé vált, a manasz révén, amely elfoglalta és beléköltözött. Ez akkor történt, amikor az ember (man) beöltözött ’bőrruhájába’ a fizikai anyagba süllyedése után azért, hogy a tudás fájáról ehessen és így ’Istenné’ válhasson.

Ez az ember (man) kapocs az isteni és az állati között, amiket alapvetően összekapcsolódóknak, a szoros összeköttetéstől mégis távol állóknak láttunk. Egyik kezét felfelé, az isteni monád felé nyújtja, a Szellem felé, akinek ő kiáradása, felfelé törekedve, hogy hasonulhasson a magasztos természethez, hogy értelme szellemiséggé, tudása bölcsességgé válhasson. Másik kezét az állatra helyezi, amely az alsóbb síkok legyőzése során hordozni fogja őt, amely állatot meg kell nevelnie és uralma alá hajtania saját céljai számára, és a magasabb élet megnyilvánítására alkalmas, tökéletes eszközzé tennie. Hosszú az előtte álló feladat, nem kisebb, mint hogy felemelje az állatot az istenihez, az anyagot szellemmé finomítsa, hogy a felfelé vezető íven vezesse azt az életet, amely a lefelé menőn áthaladt, és amelynek most felfelé kell kapaszkodnia, magával hordozva igazi hazájából való hosszú száműzetésének minden gyümölcsét. Végül egyesítenie kell az ’Egy’ elkülönült részeit, a szellemet öntudatossá kell tennie minden síkon, hogy az anyag az ő tökéletes megnyilvánulásává váljon. Ilyen magasztos a feladata, amelynek beteljesítéséhez az újraszületést kapja eszközül.

Ez az ember (man) tehát a mi valódi emberi énünk és tévedünk, ha testünket nevezzük ’én’-nek és túlságosan kihangsúlyozzuk ideiglenes ’bőrruhánkat’. Ez éppen olyan, mintha az ember a ruháját tekintené önmagának, önmagát pedig csupán mint ruháinak függelékét. Mint ahogyan a ruháink a mi kedvünkért léteznek és nem mi azok kedvéért, és azok csupán az éghajlat, kényelem és szokás által szükségessé vált dolgok, épp úgy testeinkre is a minket körülvevő környezet miatt van szükségünk, szolgálatunkra léteznek, nem leigázásunkra. Vannak olyan indiaiak, akik sosem beszélnek testi szükségletekről úgy, mint sajátjukról. Ők azt mondják: ’A testem éhes.’, ’A testem fáradt.’ – nem pedig: ’Éhes vagyok.’ vagy ’Fáradt vagyok’. Ámbár ez a mondat szokatlanul hangozhat nekünk, közelebb van az igazsághoz, mint mikor mi a testünkkel azonosítjuk magunkat. Ha megvolna az a szokásunk, hogy gondolatban ne a lakóhelyünkkel azonosítsuk magunkat, amelyben élünk, hanem az emberi énnel, amely ebben lakozik, az élet tágabb és derűsebb dologgá válna. Úgy kellene leráznunk bajainkat magunkról, mint a port a ruházatunkról, és rá kellene ébrednünk arra, hogy a velünk történő dolgok mértéke nem a fájdalom vagy az öröm, amelyek testünket érik, hanem a haladás vagy késleltetés, amelyet a bennünk lévő ember számára jelentenek. Minthogy minden dolog tapasztalatot eredményez és mindegyikből megtanulható valami lecke, ki kellene húznunk a bajok méregfogát azzal, hogy megkeressük bennük a bölcsességet, amely úgy van ott elrejtve, mint a szirmok a rügyben. Az újraszületés fényében megváltozik az élet arculata, mert a bennünk lévő örök ember iskolájává válik, aki a fejlődését keresi benne: az emberé, aki volt, van és lesz, aki számára sosem üt az óra.

A kezdő ragadja meg hát keményen azt az eszmét, hogy az ember a gondolkodó, az egyéniség, az újraszülető egó, és hogy ez az egó egyesülni törekszik az isteni monáddal, mialatt neveli és tisztítja az állati ént, amelyhez a földi élet alatt hozzákapcsolódott. Ezzel az isteni monáddal, az Egyetemes Élet attól el nem választható szikrájával egyesülve a gondolkodó spirituális egó-vá, isteni emberré válik. A gondolkodó-t néha a monád eszközeként, éterikus burokként is emlegetik, – mint ahogy az is – akin keresztül a monád minden síkon tevékenykedhet. Ezért találjuk meg gyakran teozófus íróknál azt a mondást, hogy az emberben lévő triád vagy háromság az, ami újraszületik. Ez a kifejezés, bár nem pontos, de elfogadható, ha a tanuló nem felejti el, hogy a monád egyetemes, nem valaminek a része. Csupán tudatlanságunk vezet miket félre, hogy különválasszuk magunkat testvéreinktől, és különbséget lássunk az egyikben és a másikban lévő fény között.¹⁰ Minthogy a monád egyetemes és nem különbözik az eltérő személyekben vagy egyénekben, szigorúan véve csak a gondolkodóról mondhatjuk azt, hogy újraszületik, és ez a gondolkodó, mint egyéniség az, akivel a továbbiakban foglalkozunk.

Ebben a gondolkodóban található meg valamennyi képesség, amit elmének nevezünk. Benne van az emlékezőtehetség, az intuíció, az akarat. Ez gyűjti össze földi életeinek valamennyi emlékét, az életekét, amelyeken áthalad, és elraktározza a tudás e felhalmozott kincseit, hogy saját isteni alkímiájával átalakítsa azokat önmagában a tapasztalatnak és tudásnak azzá a lényegévé, amit bölcsességnek nevezünk. Még földi életünk rövid tartama alatt is megkülönböztetjük a szerzett tudást a bölcsességtől, amelyet fokozatosan – sajnos túl ritkán – leszűrünk ebből a tudásból. A bölcsesség egy élettapasztalat gyümölcse, az idős ember mindent magában foglaló tulajdona. Egy teljesebb és gazdagabb értelemben a bölcsesség sok testetöltés gyümölcse, amelyekben tudást gyűjtöttünk, tapasztalatokat halmoztunk fel, amelyekben a türelem tökéletes munkát végzett, úgy, hogy végül is az isteni ember az évszázados fejlődés dicső eredménye lett. A gondolkodóban van meg tehát minden múltbeli tapasztalatunk raktára, a sok újraszületés során elvetett mag korábbi életekben való learatásának eredménye, az az örökség, amelyhez mindenki biztosan hozzáférhet, amint megtanult az érzékek bűvköre, a földi élet megpróbáltatásai és viharai fölé emelkedni, arra a magasabb síkra, amin igazi énünk lakozik.

MI AZ, AMI NEM SZÜLETIK ÚJRA?

Az előbbi fejezetben láttuk, hogy az ember külső formája, fizikai természete lassan, két és fél gyökérfaj időtartama alatt épült fel, amíg kész lett az Értelem Fiainak befogadására. Ezt a természetet neveztük el állatinak és ez négy megkülönböztető részből vagy ’princípiumból’ áll: I. a test; II. az éterikus hasonmás; III. a vitalitás; IV. a szenvedély-természet – a szenvedélyek, erős vágyak és kívánságok. Ez a szó legszorosabb értelmében az állati ember, aki rokonaitól, az egyszerű állatoktól a gondolkodó által reá gyakorolt befolyás révén különbözik, aki azért jött, hogy nevelje és megnemesítse. Vegyük el a gondolkodót, mint a született értelmi fogyatékos esetében, és előttünk áll az állat, noha a formája emberi.

Már most az állati embert meglelkesítő és vele összekapcsolt gondolkodó az alacsonyabb természetnek olyan képességeket kölcsönöz, amelyeket az állati ember megnyilvánítani képes, és ezeket az emberi agyban és azon keresztül működő képességeket nevezzük mi agy-elmének, vagy alsóbb elmének. Nyugaton a hétköznapi beszédben az agy-elme fejlődését tekintik annak, ami az emberi és állati lény közötti különbséget eredményezi. Azt, amit a teozófus csupán alsóbb, vagy agy-elmének tekint, az átlag nyugati ember magának az elmének véli, és ebből sok zavar származik, ha teozófusok és nem teozófusok jönnek össze.

Mi azt mondjuk, hogy a gondolkodó, aki az állat-embert elérni és befolyásolni törekszik, levetít egy sugarat, amely az agyvelőt éri és benne hat, és hogy az agyon keresztül annyit nyilvánít meg a mentális erőkből, amennyit az az agy formájánál és egyéb fizikai sajátosságánál fogva tolmácsolni képes. Ez a sugár rezgésbe hozza az agyi idegsejtek molekuláit, mint ahogy a fénysugár megrezegteti a retina-idegsejtek molekuláit, és így felébreszti a tudatot a fizikai síkon. Mérlegelés, ítélet, emlékezet, akarat, fogalom-alkotás – ahogy ezeket a képességeket ismerjük, amelyek az agy teljes aktivitásakor nyilvánulnak meg – ezek mind a gondolkodó által kiküldött sugár következményei, és ezeket azok az anyagi feltételek módosítják, amiken keresztül működniük kell. Ezekbe a feltételekbe beleértjük az egészséges idegsejteket, az illető idegsejt-csoportok jól kiegyensúlyozott fejlődését, a sej